megjártuk

Na, hála a jó égnek Bence púpja mégiscsak szúnyogcsípésnek bizonyult, de azért megjártuk vele a dokit. Mert hát igencsak fenevad egy dög volt az a vérszívó, hogy szerencsétlen fiam ábrázata teljesen eltorzult tőle.Végül azért egy kis ólomecetes kenőcs, meg aloe és a kihagyhatatlan fenistil cseppek (nálunk ezt mindenre adják) megoldották a helyzetet. Péntek reggelre újra felismerhető lett a kölök, bár az orrnyerge még mindig szélesebb volt a normálisnál, látszólag távolt estek a szemei egymástól, ezáltal kicsit olyan retardált kinézete lett (jajj, ha megnő és ezt elolvassa tuti pofonvág...), de nálunk szerencsére ez csak a külső, és határozottan javulófélben volt a dolog már akkor is.
Így történt, hogy összekaptuk magunkat és elindultunk a fővárosba családostul, hogy elvigyük Hannát a két hónapja halogatott bőrgyógyászati kivizsgálásra. Ezt is megjártuk.
Összességében nem volt valami izgalmas nap, mert vonatozással, majd hosszú-hosszú sorakozás/várakozással járt. Mivel ez gyermekkórház és gyermekbőrgyógyászat, nem veszik előre a pici gyerekeket, csak az egy hónapnál fiatalabbak jutnak be soronkívül. Tehát négy órán keresztül szórakoztattuk apával a csemetéket, hogy le ne döntsék az egész épületet. Majd visszabuszoztunk az állomásra, apa és Bence még belestek a közlekedési múzeumba, amíg én Hanna álmát őriztem kint, majd egy túlzsúfolt Budapest felé tartó vonaton hazazötyögtünk, két gyerekkel a folyosón, közvetlen a WC előtt ácsorogva/ücsörögve/szoptatva. Na igen, ha voltunk olyan hülyék, és pénteken indultunk útnak, amikor mindenki megy valamerre, úgy kell nekünk...
Amit a kivizsgálásból megtudtunk: Hanna bal orcáján található anyajegy teljesen normális, már amennyire egy anyajegyet annak lehet nevezni. Igaz az is, hogy már bő másfél hónapja nem vörös a környéke, nem gyulladt és nem is száraz vagy érdes a felülete. Csak egy barna folt. Tehát el nem múlik,elvileg nagyobbodni sem fog, csak Hanna növekedésével arányosan növekszik majd. Ha mégis újra elváltozna menjünk, ha nem, fél év múlva kontroll. Ami ettől érdekesebb, hogy Hannuson vannak másfajta naevus-ok (teleangiektaticus) is. Amik a dokinő szerint kitágult hajszálerek, és ezek mint olyanok, májszinű foltokat alkotnak a bőrén. Ilyen van a homlokán, ez kb. úgy néz ki, mintha meg lenne kaparva, apró pöttyök két csíkban. Van a tarkóján a hajában, tök mindegy hogy néz ki, nem látszik. És van a... Hogy is határozzam meg a helyet? Szóval pontosan a feneke fölött, ott ahová tetováltatni szokás. Egy kis háromszögforma. Na a lényeg az, hogy ezekkel semmit nem szoktak csinálni, de mivel Hannán több helyen is megjelentek, ajánlott a szem és szemfenék kivizsgálás, mert esetleg ott is előfordulhat. Hogy van-e, és ha igen ez mit jelent, majd a szemészeti kivizsgálás után... Így utólag bánom, de akkor ott 4 óra várakozás után nem kérdeztem rá, mit okozhat ez a neavus a szemben. Remélhetőleg csak szürke hétköznapjaink színesítéséül fog szolgálni ez a sok kivizsgálás és orvoshoz szaladgálás. Akárhogy is, a tavaszi pozsonyi kontrollra és "kirándulásra" már van egy jó tervünk. Ha az időnket sikerülne úgy beosztani, kimennénk a repülőtérre repcsilesőbe. Többen is vagyunk a családban, aki ezt élvezné...

Végül pedig, hogy el ne felejtsem, a szösszenet! Mert egy hároméves képes bármikor és bárhol "aranyosat" mondani.
A szituáció a következő. Bence a bőrgyógyászat várójában két kezét a feje fölé emelve, tenyerét ökölbe zárva futásnak ered: -Anyu, idenézz! Trojimbusz vagyok!

díj-átadva

Szóval a tölcsér kitalálója megkapta kiérdemelt jutalmát!

Ezúton is kívánok sok örömet a viseléséhez Kalu!!!!

Aki kíváncsi kattajon ide vagy ide...

szösszenetek

Mostanság gyakran elhangzik a következő párbeszéd nálunk:

Bence:-Anyu, segíthetek?
Bubi:-Persze, gyere!
Bence:-Most nem akarok, más dolgom van!
Bubi:-???

Egyik számomra legkedvesebb "sajátszava" Bencének, amikor ezt mondja:

Apa (vagy más):-Fogadj szót!
Bence:- JÓ! FOGADSZÓDOK!

rács

Amit az az utolsó videón látható, a kiságyra visszakerült a rács.
Erre az elhatározásra jutottunk, mivel Hanna a mikroalvásait követően nem hangos szóval/sírással hívja fel magára a figyelmet (anya meg nem tud mindenüt ott lenni), hanem rohamtempóban megindul az ajtó felé. Szökési kísérleteit követően pedig már kétszer is az ágy mellett a szőnyegen kötött ki ordítva. Hiába, eleven szerzet, aminek mi nagyon örülünk, és a babakocsit is csak Bence fiunk kényelme biztosítása céljából fogjuk megtartani, mikor Hanna megtanul járni. De addig fontosabb nekünk egyszem lányunk testi épsége, és próbáljuk megóvni önmagától.
A gondolat szép.
Poén-->Annyit értünk el a rács visszarakásával, hogy kisebb helyünk lett az ágyban. Hannát alvás céljából belerakni ugyanis nem lehet.

folyt. folyt. köv.

Khm... Még egy videó...


És lesz MÉG...

folyt. köv.

khm... khm... Videó...



Az elsőszámú.
Lesz még, de szöveget írni nincs időm, mert máris kezdődik a Doktor House. Hihi. Közben meg eszembe jutott valami fantörpikus. Ehhez, meg (majd) a többi videóhoz lehet kitalálni történeteket, azt el lehet küldeni nekem mailben. Én hozzászólásban kiteszem az író megnevezése nélkül, és aztán lehet szavazni melyik a legjobb. Ha díjat is akartok, az is lesz. Ha meg nincs kedv és idő a beteges elmém kisüléseihez, úgy is jó. Majd írok én. :o)))

Most csak annyi, hogy kerülget a frász, mert ugyan holnap Pozsonyba készültünk Hannussal bőrgyógyászhoz, de lehet le kell fújnunk a "kirándulást", és Bencét viszem dokihoz idehaza. Ma reggelre ugyanis egy szúnyogcsípés-szerű piros púp jelent meg az orrnyergén, pontosabban a két szeme közt középen. Ami oké is lett volna, ha napközben szépen leapad a fenistiles kenegetés hatására, és az elmúlás jeleit mutatja. De helyette estére még földagadt, olyan külsőt kölcsönözve ezzel az okos fejének, hogy beillene a Csillagkapuba, vagy valami más gagyi földönkívülis filmbe, persze földönkívülinek. Ez így most egész viccesen hangzik, de részemről pánik van kitörőben, és ha reggelre NE ADJ ISTEN még nőne a púp, repesztünk a dokihoz...

hétfájdalmú szűz mária

Akit érdekel a cím, kérdezzen rá.
Ezenkívül Hanna ma 7 hónapos. Bence meg beteg. Szóval ovi nyista a héten, legalábbis az eslő felében. Ami azért nem baj, mert a kölök őszi cipője úgyis két számmal kisebb, mint a lába, és esik az eső is, meg amúgy is hideg van, hülyén nézne ki szandálban, és ha netán elállna az eső, akkor a gumicsizmában is. Tudom magam is, hogy az előbb felsorolt tényezőknek egy lehetséges megoldása van, méghozzá a cipővásárlás. Ami okés is addig a pontig, amíg szét nem nézünk az illetékes boltokban. Én ezt megtettem, és arra jutottam mielőtt újra nekivágok, be kell szereznem egy jó kis ízlésferdülést. Ha pedig nem találok, az azt jelenti, hogy az összes a gyerekcipő-tervezőknél maradt, mi meg bajban vagyunk és sérül a lelkem, hogy a gyerek randa és emellett baromi drága cipőben fog járni...
Míg erre a problémára megoldást nem találok, térjünk vissza az először említett nem kis személyiséghez, nevezett Sukola Hannához...
folyt. köv.

emergency

Van egy lista, olyan események - cselekvések vannak rajta fölsorolva, ami általában megtörténik minden baba/csecsemő/gyerek/kamasz/fiatal/középkorú/öreg életében, és ebből mindig van egy ELSŐ. Na, mi elérkeztünk a lista azon pontjához, hogy baleseti ügyelet látogatás, és ki is pipáltuk. Bezonyám!
Szüreti fesztivál van történőben a hétvégén a fő téren. Az igazán érdekes történés szombaton lesz, de gondoltuk a mamával, hogy már ma este is kimehetnénk körülnézni, mi zajlik ott. Összeszedtük hát a motyónkat, én a gyerekeimet is, Hanna a babakocsiba, Bence meg a mama bicijének csomagtartóján szeretett volna utazni... Sejtitek hol van a kutya elásva? El is indultunk, az első sarokig a mama csak tolta a bringát, de aztán inkább tekerte volna, hisz azért hozta. Bence hátul, ülés nincs. Mondom neki tedd szét a lábad, ő szétteszi. Mennek az úton, én baktatok a járdán utánuk. Egy parkoló autó kitakarta őket előlem és aztán már csak azt a fájdalmas sikolyt hallottam. Odarohantam, Bence nem tartott ki a "tedd szét a lábad stratégia" mellett, így a 27-es lábfeje a bicikli küllői közé kerüt, de úgy, hogy míg a tulajdonos előre nézett, a fent említett testrész hátra. Kiszedtem onnét, szandi - zokni le, boka dagad, gyors döntés, Hanna marad mamával, mi meg irány az ügyelet. Tovább a történet már nem annyira érdekes, csupán a várakozásról, a RTG-ről és síró-félő gyerek nyugtatásáról szól, aki hála a jó égnek már vígan kalimpál a lábával, na meg arról, hogy ugyan kértük, de nem kaptuk meg a felvételt arról a bizonyos 27-es lábfejről. Szerencsére megúszta a gyermek ennyivel. Most ólomecetes borogatással, bekötött lábbal alussza álmát. Holnap meg mehetünk szüreti mulatni.
ui: Hogy azért maradjon valami kis izgalom a végére is, elárulom, hogy amint hazaértünk, és helyreraktam minden kölköt, végre leültem volna, Hanna szolidaritásból legurult az ágyról... (De nála ez már nem az első volt. )

rájöttem

...mármint arra, hogy kitől örökölte a vásott kölök a "hosszú vezetéket". Gondolok itt arra, hogy néha nehezen esnek le nála a dolgok, de hát ő még csak 3 éves, van rá némi esély, hogy kinövi.
Visszatérve a lényegre, eddig az apjára gyanakodtam, mint a hibás gén hordozójára, de ma reggel egyértelműen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a hiba bennem van. Röviden (ez a része nem fog összejönni, de hátha) a sztori a következő:
Hetedik nap vittem Bencét az oviba. Első két nap gond nélküli volt, csak délig maradt, nem sírt, jól elszórakozott. Az itthonlét nélküle pedig inkább csak fura volt, olyan picit üres, de közben örültem a hirtelen rámszakadt "szabadidőnek", hát elfoglaltam magam. Harmadnap még elment, negyednap volt az első törés. A kölyök tiltakozott az ovi ellen, sírt, nem akart menni, de én vittem. Hazaérve kicsit kóvályogtam, de ez még csak olyan "vajon helyesen teszem, hogy oviba írattam, mikor itthon is lehetne?" lehangoltság volt. Következett a hétvége, majd hétfőtől az új módszer, vagyis supp be az osztályba, anyának meg nyúlcipő.
Hétfőn ellenállás gőzerővel, kedden mire odaértünk sikerült teledumálnom a fejét annyira, hogy végül csak távozásom után pityeredett el picit, ma meg... Az ébredést követő első pillanatban még tiltakozott, de aztán már inkább kereste mit vihetne magával, erőszakoskodás nélkül készülődött. Mikor odaértünk alig várta, hogy mehessen játszani. Bement az osztályba, még visszanézett rám nagy bociszemekkel, én akkor küldtem neki egy nagy mosolyt, majd gyorsan becsuktam az ajtót, hogy ne legyen ideje elkeseredni.

Akkor törött össze a szívem egy picit.

Hét nap után ért utol ez a vacak érzés. Az, hogy első napokban sírt Bence, a nagyok szerint még jó is, mert azt mutatja van kötődés. De mégha voltak, SŐT VANNAK IS* kétségeim affelől, hogy nem lett-e volna jobb várni még egy évet az ovival, a lelkem nem fájt annyira mint ma. De ma összeszorult a szívem, mintha valaki ráült volna a mellkasomra, még könnyet is hullajtottam. Mert eddig még ugyan tudtam, hogy én/mi/a családja kellünk neki legjobban, mára viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ez az anyátlan állapot megszokható... És bár tudom, hogy ez az élet rendje és módja, de jelenleg még nem tetszik! ...remélem majd egyszer megszokom.


*-Lehet nyugtatni, és biztatni, hogy jó ez így, nem lett volna jobb neki itthon velem és a hugával...

lesz belőle cserebogár

Reggel, mielőtt elindultunk az oviba arról akartam blogolni, hogy milyen szörnyen érzem magam, mikor szedem ki Bencét a huga kiságyából, ahová menekül előlem. Mikor fejtegetem le az ujjait a rácsokról, mert úgy kapaszkodik, és csak azt hajtogatja, hogy ő inkább itthon maradna. De még akkor is, mikor elveszem tőle a játékokat, meghiúsítva ezzel abbéli szándékát, hogy idehaza játszon. Mindeközben mondogatom neki, milyen jó az oviban, mert ott a sok pajtás, a rengeteg játék, azt is megengedem neki, hogy bokánrúghatja azt aki bántja, de közben inkább biztatom arra, hogy hívja a fiúkat játszani, vagy ő csatlakozzon hozzájuk, és építsenek garázst, állatkertet, szereljenek... És próbálom a szívemmel is elhinni, hogy igaz amit mondok, tényleg jó ott neki, csak az a baj, a kisördög még befurakodik néha, és azt kérdezgeti, mit gondolhat rólam a gyerekem, mikor azt látja csak neki kell elmennie akarata ellenére, a huga meg maradhat... Mert a gyerek nem hülye, csak kicsi. Szerencsére efféle agyalásra nem sok időm van, mert az idő telik, és indulni kell. Vonszolom a kölyköt a folysóra, onnan a lifte, le a pincébe a bicikliért... Közben pedig jár a szám. Folytatom a szentbeszédet az ovi pozitív dolgairól. Míg csak az osztály elé nem értünk. És akkor döbbentem rá, Bence a saját lábán ment föl a lépcsőn, a szekrényhez érve még mindig nem kezdte el a hisztit, puszit is kaptam majd beköszöntünk és bement. Addigra jött Kati néni és már fogta is a kezét, vitte is a játékbirodalomba, én meg gyorsan becsuktam az ajtót és leléptem, mielőtt még egyszem fiúcsemetémnek eszébejutna, mit is felejtett el... Lássatok csodát, nem volt sírás!

virago

Motorostalálkozó volt nem messze innen a hétvégén, és régi jó szokás szerint szombaton fölkerekednek a motorosok, és bevonulnak városunk főterére, hogy lehessen nyálcsorgatni a szebbnél szebb gépek látványán, meg afféle akrobata bemutatók is voltak. Na meg meztelen nők hébe-hóba, és főleg egy rakás jó pasi, íme pedig a legjobb az összes közül, ízirájderj öccccsém!!!!

az oviról, nem röviden...

Doktor House és én kivasaltunk, essünk hát neki az ovis élménybeszámolónak...

...és lőn eljövé a nagy nap, nevezetesen szeptember 2. (kedd), amikoris végetért a gondtalan gyerekkor. Okkés, ha nem is az, de mindenképp egy új szakasza kezdődött reggel a vekker -mi esetünkben mobiltelefon- csörgésével. Fél hétre volt állítva az ördögi masina, és iggggen, természetesen sikerült elaludnom. Végül is semmi vész, csak fél órával aludtam többet a tervezettnél, és az első nap kelése úgyis arról szólt, hogy megtudjam mennyi idő alatt készülünk el kávéstól -nekem, hugistól, Bencéstől, mindenestől. Nem tartottam katasztrófa helyzetnek, ha nem érünk be az oviba időben.Ennek ellenére a készülődés és az indulás megment pikk-pakk, fél kilencre a tett helyszínén voltunk. Fiacs is büszkén lépdelt (vagyis cipeltette magát), főleg mikor azt mondtam neki, hogy indulnunk kell, mert már várják a munkahelyén. Odaértünk, megkapta a szekrényt, ami egy icipici csalódás volt, mert a szülőin lecsekkolt mozdonyból zöld lufi lett, ugyanis az üresnek hitt masinás szekrény eredeti albérlője is visszajött ebbe a csoportba. A maradékból választotta hát Bence a lufisat, amelybe rögvest beköltöztünk, kipakoltuk a tornazsákot (amire előző éjjel 11-ig festettem a mozdonyt), kiraktuk a fogkefét, törölközőt. Mikor ez megvolt leadtam a kölyköt, aki szemmel láthatólag kissé szétszórt volt, és magasról tett rá mit magyarázok neki a szekrényről, pisilésről, szófogadásról... Mikor pedig végre zöldet kapott, már be is esett a "fajtások" közé játszani. Puszi, és anya balra el. Nem tagadom, itthon volt egy kis körömrágás, de mivel úgy jöttem el, hogy láttam megvan nélkülem nem izgultam, különben is délben mentem érte. Vissza is kaptam őt egy darabban, sőt teli bendővel, ami a legnagyobb pozitívum az egész ovisdiban.
Másnap, szerdán az események szinte ugyanúgy zajlottak. Az volt az egy pici különbség, hogy Bence reggel kitalálta, olvassunk mesét, nevezetesen a békakirályt. Ilyen kérések esetén meg mindig az jut eszembe, hogy addig kell a gyereknek mesét olvasni, míg kéri, úgyhogy lökött bubi mesekönyvvel a kezében asszisztálta végig a pisilést, öltözködést, fogmosást... (Persze megelőzve ezzel a hisztit, és így időt is nyerve.) Mindegy, beértünk, immáron terv szerint nyolcra, gyerek lead, anya balra el. Délben megint mentem érte, mert délután rokonlátogatóba utaztunk.

FIGYELMEZTETÉS!
GYENGÉBB IDEGZETŰ OLVASÓK ÉS FŐLEG AZOK, AKIK CSAK EZUTÁN KEZDIK AZ OVIS/BÖLCSIS BESZOKTATÁST, CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE FOLYTASSÁK A BEJEGYZÉS OLVASÁSÁT!

Következett a harmadik nap. Jellemzője, hogy a reggel zökkenőmentesen zajlott le, ébredés, öltözés, indulás. A fura csak az úton elhangzott egy-két "anyu, de te is maradj ott" megjegyzés volt. Gondoltam ez belefér, ennyi kell is. Odaértünk, cipőváltás, búcsúzás (már nehezebben ment, elhangzott újra a "maradj te is itt" mondat), de beküldtem az osztályba és mentem. Azaz mentem volna. Épp leértem a földszintre mikor hallom a saját sarjam sírós kiabálását a folyosón, mégpedig, hogy ne menjek el... Vártam csöndben picit, hátha jön az óvónő, és visszaviszi, de semmi. Mit lehetett tenni, visszamentem, a bőgő gyereket visszaszolgáltattam a megbízott megőrzőnek, ferde pillantás kíséretében közöltem, hogy kiszökött, és most már még nehezebben, de ismét elbúcsúztunk és hazajöttem. Na, ez volt az a nap, amikor délelőtt csak kóvályogtam, mint aki a lelkét vesztette, és izgultam mi lehet. Tudnak-e rá vigyázni, szeretgetik-e, vigasztalják-e, egyáltalán, abbahagyta-e a sírást... Tegyem hozzá ez volt az első ottalvós napja is. Ebéd után, hogy húgocskának is meglegyen a napi frisslevegő adagja kimentünk sétálni, akkor találkoztam Kati nénivel, a délelőttös óvónénivel, aki elmesélte, hogy Bence a nyugtató sarokban kötött ki, de a dolog bevált, és később nem volt már gond. Délután mentem érte, láttam, hogy él, mozog, játszik, és úgy általában rendben van, azt meg csak remélhetem, hogy lelke is kibír ennyit. Igazán akkor nyugodtam meg, mikor hazafelé azt mondta önként, rákérdezés nélkül, hogy jó volt az oviban.

Negyedik nap, egyben az utolsó is erre a hétre, hála a jó égnek. Ez volt a legrázósabb. Már a reggeli készülődés is nehézkesebb, egyre több a nem akarok menni, és a maradj te is ott. De azért csak elindultunk, meg is érkeztünk. A lépcsőn már úgy kellett fölvonszolni, és az osztályba meg egy kézzel be se tudtam tuszkolni. Én Hannát is fogtam, ő meg két kézzel tolta magát el az ajtótól. Kati néni ezen a ponton javasolta, hogy akkor maradjak ott egy picit, ha gondolom. Jó, én gondoltam. Az a Steve Martin film járt az eszemben, amikor a filmben a színész által alakított hős egy kislányt nevel egyedül, és úgy szoktatja be a suliba, hogy először egy padban ül vele, majd idővel mindig egy-egy paddal hátrébb ül, később már a folyosón, egyre távolabb az osztály ajtajától, míg végül feláll és hazamegy anélkül, hogy a kiscsaj hiányolná. Elméletnek szuper, de csak nehezen kivitelezhető, és olybár tűnik nem is az én gyerekeim mellett. Egyrészt mert a lényeg az lenne, hogy én ott vagyok, ülök egy helyen, de közben a sarj játszik, csak leseget, esetleg odaszalad néha-néha. Ehhez képest Bence nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem. Ráadásul nálunk Hanna menetrendszerűen megéhezik és elálmosodik mikorra megjövünk az oviból, ami azt jelenti, hogy ott-tartózkodásom idején percről percre nyűgösebb volt, és ez bizony szintén nehezítő körülmény. Láttam már én akkor, hogy nem lesz ez így jó, de szerencsére indultak tízóraizni. Lefelé a lépcsőn a kölyök egyre hangosabban üvöltött, míg Kati néni végül közbelépett. Közölte Bencével, ha így viselkedik, akkor ő megbeszéli az anyuval, hogy menjen haza, mert így fölöslegesen van ott, és anyu bizony el is húzta a csíkot. Az előttük étkező csoport akkor már felfelé battyogott a lépcsőn, és az óvónénijük, látván a cirkusz Humbertot még "odabökte" (nem rosszindulattal) nekem, hogy menjek, mert én is sírni fogok. És láss csodát, bubi bőgött is.
Hétfőtől új módszerrel kezdünk. Míg az osztályban ültem, jött egy anyuka, akinek 3 csemetéje van, most a középsőt szoktatja. A szitu nagyon hasonló volt, csak neki a legkisebb is megállt már két lábán, így szabad volt minden keze. Közölte a fiúcskával, hogy szereti, de most itt kell maradnia, betette az osztályba, becsukta az ajtót és elment. Fiúcska pityergett, de alig 1-2 percet csak. Szóval mi is ezzel fogunk próbálkozni, pontosabban én. Hannát pedig vagy kihagyom a buliból, vagy a hátamra kötöm kendővel, hogy ne akadályozza a "ragtapasz letépését".
Hogy ne ilyen depis hangulatban záruljon ez a post, megemlíteném a pozitívumokat is. Ami nekem jó, hogy végre eszik a gyerekem. Tízórait, ebédet, és uzsiból kétszer is duplázott a héten. Igaz a husit ott se tudják belékönyörögni, de ez akkor is hatalmas előrelépés. Merem állítani az oviban az elmúlt négy napon többet evett, mint itthon egy hónap leforgása alatt, még a végén meghízik, és le kell cserélnem a ruhatárát.
A másik nagyon jó dolog, hogy miközben biztatom magam, hogy jó helyre vittem sarjam, és hogy jó ott neki ahol van, végre megoldódott az időbeosztásom, amivel azóta szenvedek, mióta kétgyerekes anya lettem. Van idő főzni is , ha kell, takarítani is, sőt újra tudok menni turizni.

Ami picit változott azóta, hogy Bence ragaszkodóbb lett, főleg az esti elalvásnál, olyankor még a kezemet is fogni akarja, míg el nem merül az álomországban. A szívem majd meg szakadt, mikor azt mondogatta, hogy ő félt az oviban, mert azt hitte elvesztem, de én biztatom magam, hogy hamar megérti, hogy mindig visszajövök érte, és aztán már örömmel megy az oviba.

ui: Én viszont meg nem értem, de ma Bence letagadta a szandálját az oviban. Délben hívott Olgi néni (keresztanyám), hogy hogy néz ki Bence szandija, mert nem találják. A kölyök meg hazafelé az úton, meg még este is azzal volt elfoglalva, hogy neki nincs meg a kinti szandálja, mert ő azt a nagyobbat akarta (két pár marad gazdátlan, mikor mentek az udvarra), ez kicsi, kilóg az ujja. (Ez az utolsó állítás igaz részben, tényleg picit lelóg a nagyujja, mert hát megnőtt a nyáron, de akkor is, szeptemberben már majd egész cipőt veszünk.) Bárhogy is esett, a saját lábbelijében jött haza, ennek ellenére a gyerek tök szerencsétlen, és ez a legnagyobb gondja, hogy neki elveszett a szadálja, mert ő a másikat akarta...